Masztering 1-Médiumok

A keverésről szóló sorozat elmúlt három éve alatt nagyjából mindent megtanulhattunk arról, hogyan lehet, hogyan érdemes a hangfelvételek-, vagy még inkább a zenei felvételek keverését akár otthon is megvalósítani. Ha mindezt megértettük és alkalmazni is tudjuk, akkor már rendelkezhetünk olyan hanganyaggal, ami a saját stúdiónkban úgy szólal meg, ahogyan mi szeretnénk. Ezt persze más is meghallgathatja, ha ellátogat hozzánk és lejátsszuk neki, de valljuk be, ennél azért többre vágyunk. Ahhoz, hogy az elkészült művünket ne csak nálunk lehessen megfelelően meghallgatni hanem bárhol, azt olyan formába kell önteni, amit bárki, bármilyen eszközön meghallgathat, és nem mellesleg úgy, hogy lehetőleg minden esetben közel azonos élményt nyújtson. Ez a masztering.

A masztering történelme röviden
Ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a manapság misztikusnak és fekete mágiának is minősített, az internetes pletykákban pedig legendáktól és ködösítésektől sem mentes munkafolyamatot, nézzük meg, hogy miért és hogyan alakult ki.

Edison-féle hengeres fonográf
Az első hangfelvételek 1877 körül, kizárólag mechanikus úton készültek, valós időben. Gyakorlatilag egy nagy tölcsérrel fogták fel a hang által keltett légnyomásváltozást, ami a tölcsér másik végén lévő tűt mozgatta. Ez a tű képes volt egy nagyon puha anyagot, például méhviaszt megkarcolni, ha pedig ezt a karcolandó felületet mozgatták, akkor a tű a tölcsérbe érkező hanghullámokat karcolta bele a felületbe, ami célszerűen egy körkörösen forgó henger volt. Mindezt Thomas Edison szabadalmaztatta, és Fonográf-nak, vagyis hangábrázolónak nevezte el. Magyarországon elsőként népdal gyűjtésre használta többek között Bartók Béla és Kodály Zoltán is. A technológia egyik legnagyobb hátránya -a kezdetben gyenge hangminőségen kívül-, hogy nem volt nagy tömegben sokszorosítható. Vagyis ha például tíz darab hengert szerettek volna készíteni, hogy egyszerre tíz helyen lehessen visszahallgatni, akkor tízszer kellet a felvételt megismételni. Ehhez természetesen hozzátartozott az is, hogy a tíz felvétel egészen biztosan nem volt ugyanolyan. Ha ezt mai nyelvre akarjuk lefordítani, azt jelentené, hogy Lady Gaga valakinél jobban énekel, valakinél kevésbé jól.

Emile Berliner és az ősgramofon
Mivel jogos volt rá az igény, hogy minden vásárló ugyanazt a minőséget kapja, vagyis tömegesen állíthassák elő a hangfelvételeket, így nem csoda, hogy sokan dolgoztak a probléma megoldásán. Ez elsőként a mikrofont is feltaláló Emile Berline-nek sikerült 1889-ben. A technológia nem különbözött a fonográfétól, de itt nem hengert, hanem lemezt használtak, amiről könnyedén lehetett fémből készült negatív másolatot készíteni, amit mintaként (szerszámként) használva műanyagból préselték a gramofon lemezeket. Bár a felvétel minősége nem sokban különbözött a fonográftól, a tömeggyártás megvalósítható lett, ráadásul jóval hosszabb műsoridőt és sokkal kevésbé érzékeny médiumot eredményezett. Érdemes megjegyezni, hogy a gramofon lemezekhez csak lejátszók készültek, és a rádió megjelenéséig és elterjedéséig gyakorlatilag ez volt az egyetlen zenehallgatási lehetőség, leszámítva persze az élő koncerteket és műsorokat. Ezért aztán nem véletlen, hogy óriási kereslet volt iránta, tulajdonképpen innentől kezdve beszélhetünk zeneiparról. Az 1920-as évek elején a gramofon lemezek felvételei már nem tisztán mechanikusan, hanem elektromos mikrofonon és vágó berendezésen keresztül készültek, de ettől eltekintve a gyártási folyamat nem változott.

Népdal gyűjtés fonográffal
Mint látható, ebben az első két esetben csak egyetlen hangmérnökről beszélhetünk, ő állította be a zenészeket és a rögzítő eszközt a tölcsérrel a megfelelő pozícióba, ő kezelte a gépet, vagyis minden szempontból ő felelt az elkészült adathordozóért. Amíg csak egy-egy felvétel készült viaszhengerre, addig az volt maga a felvétel és a kész termék is. Amikor viszont a gramofon lemezek esetében sorozatgyártásra került a sor, már szükség volt egy olyan felvételre, amiről a másolatok készülnek majd. Ezt nevezzük mester felvételnek. Egyrészről azért, mert minden szempontból mesterinek kellett lennie, hiszen nem lehettek benne hibák, mert az minden másolatra is rákerült volna, de leginkább azért, mert ezt a szakszót használják a sokszorosításban arra a példányra, amiről a másolatok készülnek. Tehát itt jelent meg először a maszter (magyarul mester) fogalma, de mint már említettem, ez nem igényelt külön embert, itt tehát még nem beszélhetünk a ma ismert maszteringről.

1954-ben kezdett mindez a fejére állni, amikor az AEG cég feltalálta a mágnesszalagos felvevőt, ismertebb nevén magnetofont vagy röviden magnót. Ekkorra már mikrofonokon keresztül történtek a felvételek, de először még csak 1 sávra, monóban, élőben. A szalagon rögzített elektromos jeleket könnyen lehetett rádión keresztül sugározni, így erre ideális volt, de a felvételkészítés technikája nem sokban különbözött a gramofontól, vagyis minden résztvevővel (zenésszel) egyszerre, élőben történt. Ezen változtatott Les Paul, aki egy további lejátszó fejet épített a magnóra, így lehetővé vált a meglévő felvételre újból rájátszani, és nem csak egy, hanem sok sávban. Vagyis lehetővé vált a zenészek külön-külön történő felvétele, ami viszont magával hozta a keverés szükségességét is. A zeneipar azonban még mindig bakelit lemezeken (vinyl) árusította a felvételeket, így két részre szakadt a felvétel készítés és a mesterlemez vágásának folyamata. Eleinte a hangmérnökök még minden feladatot el tudtak végezni, később azonban néhányan jobb felvételt, jobb mixet készítettek, néhányan pedig azzal foglalkoztak, hogy a mágnesszalagról a jelet átvigyék a mesterlemezre, vagyis megvágják azt. Így hamarosan ez a három feladat teljesen elvált egymástól. Gyakorlatilag itt született meg a felvevő- (recording engineer), keverő- (mixing engineer) és a transzfer-mérnök (transfering engineer).

A soksávos felvételek és főként az egyre hosszabb idejű műsorok tárolására képes lemezek megjelenése magával vonta azt is, hogy egy lemezre már nem csak egyetlen szám került, hanem több is, amik nagyon is lehetséges módon nem azonos helyen, felszereléssel és művészekkel készültek, így egyáltalában nem volt biztos, hogy azonosan is szólaltak meg. Sokkal inkább mondhatjuk azt, hogy biztosan nem szólaltak meg azonosan, főként hangerejükben és jelszintjükben különböztek. Valljuk be, nem igazán ad jó élményt, ha az egyik szám sokkal hangosabb, mint az utána következő. Ez az igény a vásárlók részéről is jelentkezett, mert nem adtak pénzt olyanért, ami nem tetszett nekik. A transzfer mérnöknek tehát már nem csak annyi volt a feladata, hogy a magnószalag elektromos jeleit rávésesse a mesterlemezre, hanem az is, hogy ezek a különböző felvételek lehetőleg egyformán is szólaljanak meg. Gyakorlatilag ekkor alakult ki a masztering hangmérnök (mastering engineer) mai megfelelője.

A technika fejlődésével -ellentétben más hangmérnökökkel- a maszter hangmérnökök munkája nem hogy egyszerűsödött volna, hanem sokkal bonyolultabb lett. Egyrészről az értékesített adathordozók már nem csak bakelit lemezek voltak, hanem megjelentek a mágnesszalagok is (többféle!), amik egészen más fizikai felépítésük és működési módjuk miatt egészen más technikai korlátokkal rendelkeztek, vagyis a rendelkezésre álló lehetőségek teljes kihasználásához más paraméterekkel rendelkező anyagot kellett hozzájuk készíteni. A digitális rendszerek, elsőként a CD megjelenésével aztán ezek a feladatok tovább bővültek, ma pedig az online műsorszórás idejében a megfelelő minőségű streaming fájl elkészítése is egy újabb művelet, arról nem is beszélve, hogy a forrás már nem csak mágnesszalag lehet! A dolgot nehezíti, hogy egy fájl és egy bakelit lemez műszaki teljesítőképessége nagyon-nagyon messze áll egymástól (a fájl mindenben jobb!), a vásárlók azonban joggal várják el, hogy minden médiumon (adathordozón) azonos élményt nyújtó hangot kapjanak. Tehát már nem elég egy adott médium technikai lehetőségein belül elkészíteni a mesterfelvételt, azt össze kell (inkább mondjuk úgy, hogy kéne) hangolni a többi médium által nyújtott hangzással is.

A masztering hangmérnököknek tehát manapság már nem csak a technikai részletekre kell figyelniük, hanem bizony a hangzásra is, sőt tudniuk kell azt is, hogy melyik stílus mikor mit követel meg, mennyire feleljen meg az aktuális divatnak, stb. Emellett bizonyos művészi, esztétikai adottságokkal is kell rendelkezniük, mert az egy albumon elhangzó zeneszámoknak is jó ritmusban kell egymást követniük, amit a sorrendjük, vagy akár a közöttük lévő szünetek is meghatározhatnak. Sok esetben ezt is a masztering hangmérnöknek kell eldöntenie. Nem utolsó sorban pedig, az egyes művészek hanghordozói sem térhetnek el túlságosan, mert az újabb kellemetlen hatást válthat ki a hallgatóban. Ez az online zenehallgatás egyik legnagyobb problémája, ahol akár 5 másodpercenként is képes az ember zenét váltani, és ha a két zene túlságosan eltér frekvenciamenetben vagy hangerőben, az nagyon nem kellemes.

Bár jó esetben a kész mesterfelvételt többféle lejátszóeszközön is tesztelik, a masztering nem történhet a jelenleg rendelkezésre álló legjobb hangminőségű eszközöknél rosszabb körülmények között. Ha így teszünk, akkor nem lehetünk biztosak benne, hogy a kész termék mindenhol a lehető legjobb minőségben szólal majd meg. Mivel a lejátszóeszközök és a lehallgatás minőségi szintje is nagyot ugrott a fonográfok óta, így a masztering stúdió felszerelései, különös tekintettel a lehallgató rendszerre, mindenképpen a mindenkori csúcskategóriát kell hogy képviselje, ez pedig újabb nehézségeket és rendkívüli kiadásokat jelent azoknak, akik komolyan szeretnének maszteringgel foglalkozni.

Aki képes volt megérteni az utolsó bekezdések mondanivalóját, az szerintem már teljesen képben van arról, hogy mit jelent ma a masztering. Tulajdonképpen egy egyszerű feladatnak tekinthetjük, de csak akkor, ha birtokában vagyunk annak a tudásnak, ami az elkészítéséhez szükséges. Erről lesz szó a következőkben!

Mi a masztering?
Hogy gyorsan a lényegre térjek, ez tulajdonképpen egy olyan feladat, amit mindenképpen érdemes elvégezni ahhoz, hogy a hangfelvételünk a lehető legtöbb lejátszóeszközön megfelelően szólalhasson meg. Magát a feladatot szerintem két fő részre kell választanunk: technikai és hangzásbeli részre.

Az első és legfontosabb a műszaki, technikai követelményeknek történő megfelelés, mert a szabványok betartása nélkül a hallgatóknak szánt termék rosszabb esetben nem lesz kompatibilis a lejátszókkal, jobb esetben ugyan meghallgatható, de nem az eredeti formában, nem a lehető legjobb minőségben. Ez talán az egyszerűbb a két fő rész közül, hiszen jól dokumentálható, tehát jól mérhető műszaki paraméterekről beszélünk. Ez az a lépés, amit semmiképpen sem hagyhatunk ki, ezért ez a legfontosabb! Itt tehát nincs más dolgunk, mint megmérni, ellenőrizni, és ha szükséges, javítani a szabványtól eltérő értékeket.

Adathordozók és műszaki követelményeik
Mielőtt bármit is elkezdhetnénk maszterelni, tudnunk kell, hogy milyen végső médiára kerül az anyag, illetve hogy csak egyféle hordozó lesz-e vagy több. Ha többféle médiát is használunk, akkor el kell döntenünk, hogy mindegyikre azonos maszter kerül-e, vagy igyekszünk az egyes technológiákat a lehető legjobban kihasználni. Az első esetben kell megkötnünk a legnagyobb kompromisszumot, hiszen a leggyengébb minőségű adathordozóhoz kell igazodnunk. A második esetben nincsen ilyen minőségbeli megkötés, viszont biztosak lehetünk benne, hogy minden egyes médiumra külön kell elkészíteni a masztert, ez tehát többletfeladatnak minősül. Nézzük, hogy nagy vonalakban milyen elterjedtebb kimeneti médiumokat használhatunk, és melyiknél mire kell odafigyelni. Mivel ez a témakör óriási, most csak az otthoni masztereléshez szükséges problémákkal foglalkozunk. Akinek ez nem elég, az bízzon meg inkább professzionális masztering stúdiót, vagy iratkozzon be valamelyik külföldi egyetemre.

Elterjedtebb analóg hanghordozók
Bár aki akar, ma is készíttethet vagy vásárolhat analóg hanghordozót, ezt már nem nevezzük átlagosnak, vagy elterjedtnek. A digitális technika megjelenésével ezek sorra kihaltak, és lassan már a CD lemez is a sorsukra jut majd. Ennek megfelelően a következőkben csak nagy vonalakban teszünk róluk említést.

Kazettás magnó-szalag (Compact cassette)
Egyik legnagyobb előnye, hogy viszonylag olcsó, akár házilag is használható analóg adathordozó, egyszerűen juthatunk hozzá és egyszerűen készíthetünk rá felvételeket. Dinamikatartománya elég korlátozott, mindössze 50-56 dB, ami Dolby zajcsökkentő rendszerekkel 72dB-ig tornázható fel, de ez már a csúcskategória. Az elérhető jel-zaj viszonyt és torzítást erősen befolyásolja a szalag anyaga. A legegyszerűbb vas-oxid adja a legpuhább hangzást, a metal (elemi vas) pedig az elérhető legmagasabb dinamikát és hangminőséget (frekvencia sávszélességet). Sajnos ezek lejátszásához kompatibilis készülékek kellenek, ezért a legtöbbet sokszorosított szalag az egyszerű vas-oxid, maximum Dolby B zajcsökkentővel. Ma már csak underground, vagy érdekesség képen használják, bár néhány cég még kereskedelmi forgalomba is bocsát belőlük műsoros kazettákat. Egy kazettának két oldala van, A és B, amit a kazetta fizikai megfordításával válthatunk. Egy szalagra tehát két sztereó felvételt készíthetünk, az általánosan használt játékidő pedig oldalanként 30-45 perc.


A kazettára történő felvételkészítéskor több dologra is érdemes odafigyelni, ha szabványos minőséget szeretnénk elérni. Egyrészt legyen a készülék teljesen tiszta. Ez a mai fiataloknak talán furcsának tűnhet, de a szalagtovábbító görgőket és a lejátszó/felvevő fejeket rendszeresen tisztítani kell! Másik fontos dolog a fej beállítása, amit egy apró csavarhúzóval végezhetünk el, ha van hozzá megfelelő referencia kazettánk és ellenőrző műszerünk. Ez elengedhetetlen a legmagasabb elérhető minőséghez. Második fontos dolog a megfelelő felvételi jelszint beállítása, hiszen a túl alacsony szintek magas zajt, a túl magasak pedig torzítást okoznak. Ezt normál kétfejes magnóknál tesztfelvételek készítésével oldhatjuk meg, a háromfejeseknél viszont már valós időben monitorozhatjuk a szalagra került anyagot. Egyes készülékeken az előmágnesezést (bias) is beállíthatjuk, így Dolby rendszerrel vegyítve akár CD-hez közelinek hallható minőséget is elérhetünk. A szalag szaturáció nem csak hiba, de előny is lehet, ezt mindenképpen érdemes kihasználni, ha kompakt kazettára készítünk mester felvételt.

Hanglemez (bakelit vagy vinyl, LP)
1948-as megjelenése óta rengeteget javult a hangminősége, ezért legnagyobb hátránya inkább a gyártástechnológiája. Bár ismét népszerű lett, a normál hanglemezt ma már nagyüzemben szinte sehol sem gyártják, kis tételben sajnos elég drága, házilag pedig egyáltalában nem készíthető. A bakelit elnevezés csak Magyarországon használatos, mert a legelterjedtebb mikrobarázdás hanglemezek vinylből (a polivinil-klorid és polivinil-acetát kopolimerjéből) készülnek. Két főbb méretben terjedt el, a kisebb átmérőjű 45 fordulat/perc SP, és a nagyobb méretű 33 1/2 fordulatú LP. Bár technikailag fejletlenebb mint a CD lemez, sok esetben a bakelit mégis jobb élményt ad. Ez azonban elsősorban a technikai korlátai miatt van, ugyanis sokkal jobb masztert kell hozzá készíteni. Mivel ez a vinyl hangzás rendkívül "jó", és használhatjuk akár a legmodernebb online streaming masztereléskor is, így nézzük kicsit részletesebben, mit kell róla tudni.

Egy vinyl lemezen a hangot a lemezbe vágott (préselt) barázdák tárolják, amik gyakorlatilag megfelelnek a hang hullámformájának. Egy LP egyetlen oldalán átlagosan 20 perc hanganyagot lehet rögzíteni, ami kb. 460 méter hosszú barázdának felel meg, amiben átlagosan 1,6 km/h sebességgel halad a letapogatást végző tű. A lejátszás a lemez külső felétől a belső feléig halad, ellentétben a CD-vel, ahol belülről kifelé haladunk. 1957-ig gyakorlatilag csak egycsatornás, azaz monó lemezek készültek, ugyanis addig nem tudták normálisan megoldani az egyetlen tűvel történő sztereó lejátszást. A sztereó hanglemez barázdáit egymással 90°-os, a lemez síkjával pedig ±45°-os szögben vágják. A barázda (groove) falának egyik oldala a jobb- és baloldali jel összegét (MID) tartalmazza, a másik pedig a különbségüket (SIDE). Ezáltal a két barázdaoldalba rögzített sztereó információ "monókompatibilis", vagyis monó hangszedővel is lejátszható. Egy 300 mm átmérőjű nagylemez-oldalon rögzíthető műsoridőt az szabja meg, hogy milyen barázdaszélességgel és milyen barázdatávolsággal vágják. A korszerű sztereó hanglemezeken 1 kHz-es, 80 mm/s vágási sebességű barázdamodulációnál –60 dB zajszintet lehet mérni szelektív mérés útján. A DIN szabvány normája szerint 500 Hz alatt 40 dB/dekád meredekséggel vágó felüláteresztő szűrővel a lemez anyagának és a préselés jóságának függvényében -40 és -50 dB közötti zajszint mérhető. A kétcsatornás sztereó információt hordozó hanglemezek átlagos frekvenciatartománya a –3 dB-es pontokhoz képest 40-15000 Hz (elméleti sávszélesség: 7-25000 Hz). A tényleges vágási jelleggörbe eltérése a névlegestől az 50-10000 Hz-es frekvenciasávban ±2 dB.

Hanglemez préselő gép
A vágott mesterlemez anyagának és a préselésnél használt alapanyagnak maximálisan homogénnek kell lenni. Amennyiben szennyeződéseket tartalmaz, a zajszint megnövekszik. A galvanizálásos eljárások, valamint a préselés során a lemezekre szálló por sercegést, pattogást okozhat. Amennyiben a gyártás során kifogástalan alapanyagokat használnak, gondoskodnak a maximális porvédettségről és betartják a gyártási fegyelmet, akkor a hanglemez hangminősége kifogástalan. Ezeknek hiányában a vadonatúj lemez is zajos lehet, enyhén serceghet, túlhasznált préslemez esetén pedig a hangminőség általánosan romlik. Egy nem használt hanglemez sok évtizedig változatlan minőségben őrzi meg a rajta található információt, azonban a technika jellegéből adódóan (mechanikus letapogatás, porvédelem hiánya, karcolódás) a gyakran használt hanglemez hangminősége gondos kezelés mellett is lassan romlani kezd, előbb-utóbb megjelenik a sercegés.

Mire kell figyelni vinyl maszter készítésekor? Leginkább arra, hogy ne mi csináljuk, hanem egy erre specializálódott szakember. Legalábbis akkor, ha jó eredményt szeretnénk elérni. A digitális forrásból készült vinyl vágáshoz érdemes az anyagot a lehető legmagasabb kivezérlési csúcsértékkel elkészíteni, hogy a lehető legtöbb bitet használjuk ki. Ugyanakkor érdemes ezt az értéket az analóg rész torzítása alatt tartani, mert a digitális torzításból eredő hibákat a lemezvágás során nem lehet javítani. Néhányan úgy tartják, hogy érdemes minél nagyobb mintavételi rátát is alkalmazni, de az én véleményem az, hogy az ajánlott 15000 Hz-es felső frekvenciakorlátot már a 44,1kHz-es mintavételezés is képes teljesíteni. Ettől függetlenül, az egyik fontos lépés a lemezvágás előtt, a digitális felvételekben lévő infra- és ultrahang frekvenciák eltávolítása.

Miért szól jobban egy hanglemez, mint egy online stream?
Technikailag és elméletileg nem szólhat jobban, tehát a választ máshol kell keresni. Sok vinyl vágó masztering hangmérnök egyetért abban, ami az én véleményem is a témában. Az emberek azért kezdték el ismét keresni és szeretni a hanglemezeket, mert egyrészt azokkal valódi fizikai kapcsolatba lehet lépni. Először is a drága idődet azzal töltöd, hogy kiválasztod a lemezt a boltban, ami egyúttal egy társasági hely is. Nem kevés pénzt áldozol rá, így jobban megbecsülöd. Megfoghatod, nézegetheted nem csak magát a hangot a lemezen, de az egyéb vizuális művészetet is. Beszívod a lemez és a borító szagát. Ha az ember lemezt hallgat, akkor leül egy lejátszó elé, ami általában komolyabb hangminőséget képes előállítani, mint a telefonok fülbedugós hangszórói, és ami még fontosabb, nem közvetlenül az agyunkba préseljük a hangot, hanem a levegőn, a szobán keresztül hallgatjuk. Lemez hallgatásakor az ember nem ugrál ide-oda, általában végighallgatja a teljes lemezt, vagyis a művész mondanivalóját, és arra figyel, a hangerőt úgy állítja be magának ahogy tetszik, és közben nem zavarja semmi (ez persze mind igaz a magnó, vagy a CD hallgatásra is). Ezzel szemben az online zenehallgatás leginkább a rohanó, siető, folyton újdonságot és hasznot kereső, ide-oda ugrálók világa, amiből egy idő után minden ember ösztönösen is szeretne már kilépni. Ez volt tehát a dolog egyik része, ami egyértelműen emberi.

Neumann VMS-70 mesterlemez vágó gép
A másik rész viszont erősen technikai, és a hanglemez vágási technológiájából adódó korlátozásoknak, vagyis az eltérő maszterelési követelményeknek köszönhető! (Nem mellesleg, a mesterlemez vágás nagyon drága eszközöket igényel, ilyeneket csak komoly munkát folytató cégek engedhetnek meg maguknak, akik éppen ezért csak komoly szakembereket alkalmaznak. Egyszóval nem hülyegyerekek maszterenek egy laptopon.) Mik ezek a követelmények? Egyrészt nem használhatunk nagyon alacsony (<40Hz) frekvenciákat, és nem használhatunk sztereó mélyeket, vagyis kb. 200 Hz alatt monósítani kell a mixet. Ha ezeket nem tesszük meg, a tű kiugrik a barázdából. Nem használhatunk olyan nagy dinamikát és jelszintet mint egy CD esetében, mert ezzel csökken az egy lemezoldalra vágható műsoridő (kb. -10-15dBFS RMS). Vágás közben a tű nem képes hirtelen, gyors helyváltoztatásra (mozdulatokra), ezért a nagyon magas frekvenciákat nem képes rögzíteni. A legjobb persze, ha ezeket már a vágás előtt kiszűrjük. A vágási frekvencia 15.000Hz körül szokott lenni, de több vinyl-vágó masztering hangmérnök a meredek szűrő helyett inkább egy laposabbat használ, amit már 10kHz-től megindítanak. Emlékezzünk, hogy mit tanultunk az ekvalizerekről, különösképp a tilt-EQ-ról! Ha csökkentjük a magas tartalmat, az olyan, mintha emelnénk a mélyet... Emlékezzünk vissza, hogy mit tanultunk a tranzienstorzításról! Ha az analóg áramköröket lassúnak nevezzük, akkor a lemezvágó-tű egyenesen csiga lassú! A lassú mozgása pedig nem teszi lehetővé az erős tranzienseket, pláne nem, ha azok még magas frekvenciájúak is. Ezeket is csökkenteni kell tehát, mielőtt a vágóra küldenénk a jelet, mert ha nem tesszük meg, a tű kiugrik a barázdából, vagy torzítást kapunk (mindezeken segíthet a fél-sebességű masztering). Ugyanezen oknál fogva nem lehet a mix túl széles sztereó képű, illetve nem tartalmazhat nagy fáziseltéréseket a két oldal között! Szintén ezért nem lehet túl kompresszált, túl limitált, vagyis nagyon hangos, kis dinamikatartományú jelet sem rögzíteni. Ez megmagyarázza, hogy miért dinamikusabbak a bakelitről szóló zenék. Kénytelenek vagyunk tehát mindezeket a korlátozásokat betartani a vinyl maszter elkészítésekor, mert máskülönben nem tudjuk a mester lemezt megvágni. Ezáltal persze sokkal melegebb, finomabb, dinamikusabb hangzást kapunk.


Tipp:
A Waves 3 éven keresztül dolgozott az Abbey Road stúdióban mai napig használt hanglemezvágó gép és a hozzá tartozó masztering lánc modellezésén, amin ha átküldjük a zenénket, elvileg pontosan ugyanazt hallhatjuk, mintha az ott vágott lemezt hallgatnánk vissza. Ha szeretnéd a licencet a mindenkori árnál 10%-al olcsóbban megvásárolni, akkor használd ezt a linket a vásárláshoz. Fizetés előtt ne felejtsd el megadni az YNY23 kuponkódot!


A vinyl jövője egészen érdekes fordulatot vett, amikor 2016-ban szabadalmaztattak egy úgynevezett HD vinyl nevű gyártási eljárást. A Guenter Loibl által vezetett Rebeat Innovation fejlesztésében a mesterlemezt nem mechanikusan, tűvel vágják, hanem lézerrel, így gyakorlatilag minden hiba kiküszöbölhető, sőt a barázdákat egymáshoz közelebb is elhelyezhetik, amivel a rögzíthető műsoridő 30%-al megnő. Emellett a mechanikus vágófej kihagyásával a rögzíthető legmagasabb frekvencia is kitolódik 15 kHz fölé, ígéretük szerint szintén 30% többlettel, és nem mellesleg a rögzített hangerő is magasabb lehet. Fontos továbbá, hogy a sorozatgyártáshoz használt mesterlemez kerámiából készül, aminek köszönhetően a gyártási tűrés lényegesen kisebb lesz. Vagyis minden lemez közel azonosan készülhet el. Külön jó hír, hogy a HD vinylt normál lemezjátszókon is lejátszhatjuk majd, bár a cég tervezi saját lejátszó elkészítését is.


Digitális hanghordozók
Bár maga a digitális hang technológiája nem sokat változott az elmúlt 10 évben, a hanghordozók szerepe jelentősen módosult. Míg a 90-es években a CD volt az egyeduralkodó, manapság már szinte csak online zenehallgatásról beszélhetünk. Nézzük, mik a főbb digitális platformok.

DAT, Minidisc: Gyakorlatilag kihaltak, ebben a cikkben nem foglalkozunk velük.

Kompakt lemez (CD)
Bár már nem adnak el belőle annyit mint fénykorában, és ezért nem is gyártanak annyit, talán a legelterjedtebb kézzelfogható digitális audió adathordozó, még napjainkban is. Az audio kompakt-lemez (Audio Compact Disc, röviden CD) szabványát a Sony és a Philips cégek együttesen alkották meg, és a Red Bookban (vörös könyv) írták le. Ez meghatározza a lemez fizikai méreteit, illetve a rajta tárolt adatok minden paraméterét, máskülönben egy-egy lemez nem lenne lejátszható máshol, csak a hozzá készült eszközön. A technikai részletekbe most nem megyünk bele, csak a fontosabb tudnivalókat nézzük át.

Az audio CD lemezen a hangot 16 bit fixpontos, 44,1 kHz mintavételi rátával készült lineáris pulzáló kódmodulációval (Linear PCM) kódolt, kétcsatornás, tömörítetlen formában tároljuk. Elméleti legnagyobb dinamikatartománya 96dB. A szabvány lehetővé teszi elő-kiemelés (pre-emphasis) alkalmazását is, ha erre a megfelelő helyen elhelyezzük a megfelelő kódot. Ez azt jelenti, hogy az adathordozón lévő hang magas frekvenciái emelt szinten tárolódnak (hasonlóan mint a Dolby rendszerekben), majd a lejátszó csökkenti őket a megfelelő értékkel. Ezzel elvileg növekszik az elérhető dinamikatartomány. Az ilyen kódolású hanganyagot csak erre alkalmas lejátszó képes megfelelően megszólaltatni! Elvileg nem kerülhet kereskedelmi forgalomba olyan audió CD-lejátszó eszköz, ami nem Red Book kompatibilis, tehát elvileg ez nem okozhatna problémát, de jó ha tudjuk, hogy a számítógépekben lévő CD olvasók nem ilyenek. Ha tehát ezeken keresztül hallgatjuk, vagy olvassuk be (rippeljük) a zenét, az nem lesz megfelelő minőségű, ergó a magasak torzítani fognak. Természetesen mindezt megfelelő lejátszó szoftverrel elkerülhetjük.

Az audio CD-n nincsenek fájlok! Az egész lemez egyetlen hosszú adatfolyam, ha úgy tetszik egyetlen fájl. Az egyes számok kezdeti időpontja tárolódik az úgynevezett  fej-területen, innen tudja a lejátszó, hogy mikor melyik időpillanthoz kell ugrani. Ha a lejátszás folyamatos (nem váltunk sávot, angolul track-et), akkor a lejátszás is folyamatos, így érhető el, hogy az egyes zeneszámok egymásba ússzanak, és ne legyen közöttük szünet. A hallható szüneteket "mesterségesen" adjuk hozzá, azok nem mások, mint az egyes sávok közötti 0 jelszintű adatfolyam.

További fontos tudnivaló a lemez tárolókapacitása. A szabványos maximális lejátszási idő 74 perc, de a masztering- és gyártástechnológiai mérnökök rájöttek, hogy akár 80 percet is rá tudnak préselni egy lemezre úgy, hogy az még lejátszható marad bármely valóban szabványos eszközön. Érdekesség képen a leghosszabb CD a 2016-ba készült Mozart Violin Concertos, 86 perc 30 másodperc műsoridővel. (Ha nem szükséges, ne készítsünk 74 percnél hosszabb CD-t, mert ezzel a lejátszhatóságot vagy gyárthatóságot csökkentjük.) A rendelkezésre álló 74 percet úgynevezett sávokra osztjuk fel (tracks), általában ezek a zeneszámok. Egy szabványos CD-n maximum 99 sáv lehetséges. Minden track tartalmazhat maximum 100 db indexet, amik a sávon belüli egyéb időpontokat jelölhetnek meg. Bár ez is szabványos, elsősorban csak a professzionális lejátszók képesek értelmezni, így ha nem kötelező, ne használjuk őket. A CD lemezen az adatok úgynevezett frémekben (frame=keret, vagy képkocka) kerülnek tárolásra, amiben 6 db 16 bites sztereó minta, 8 bájt CIRC hibajavító kód, és 1 bájt szubkód található. A kódoló modulációval együtt tehát egy frémben 588 bit található. Ennek megfelelően egy CD időkódja MSF formátumú, vagyis perc (Minute, M), másodperc (Second, S) és frém (Frame, F). Egy frém 1/75 másodperc hosszúságú, amit azért fontos tudni, mert ennél rövidebb, vagy ezzel nem osztható hosszúságú műsor nem tárolható. Többek között ezért is van minden track elején és végén szünet, ami általában 2 másodperc hosszúságú. Ha két számot szeretnénk megszakítás nélkül egymás után lejátszani, akkor a műveleteket frame pontossággal kell megtenni, nem pedig másodperc pontossággal, mert akkor hibás lejátszást, pl. pattanó hangot hallhatunk. A CD maszterre használt programban tehát érdemes ezt a beállítást elvégezni.

A gyárilag készült műsoros CD lemezeket nem préselik, mint a bakelit lemezeket, hanem fröccsöntik. A felületükön nem barázdákat, hanem apró bemélyedéseket (pits and lands) tartalmaznak. Ezekről verődik vissza a leolvasást végző lézer fénye, amikor kell. Mivel ezek a mélyedések rendkívül kis méretűek, gyártásuk nem egyszerű, valamint nagyon érzékenyek a lemezt érő fizikai kontaktusokra, sérülésekre. Ha egy pár mélyedés eltűnik, vagy újabbak keletkeznek, akkor elveszik az adat. Hogy az ebből adódó hibákat elkerüljék, és a lemez a lehető legtovább lejátszató maradjon, az egyes bájtokat nem egymás után, hanem kódolva, és a lemez felületén szétszórva helyezik el. A CIRC nevű kódolásba automatikus hibajavítás is beépítésre került, így a nem túl erősen sérült lemezek lejátszhatóak maradnak, mégpedig hallható hibák nélkül. Az írható lemezek, pl. CD-R vagy CD-RW ugyanígy működnek, de ott a mélyedéseket a lemezen lévő fényérzékeny felület elsötétítésével hozzák létre (az írást végző lézer kiégeti őket). Ezzel a megoldással az írott lemezek a legtöbb normál CD lejátszóban is használhatóak. Sokan lenézik manapság a préselt CD lemezeket, de ma ez az egyik legmegbízhatóbb hosszútávú adattároló eljárás!

A CD lejátszókba épített digitál-analóg átalakítók minősége és működési módja bármilyen lehet, ezt a szabvány nem rögzíti, ami csak akkor jelent problémát, ha a lemezen tárolt adatok ezeknek a működési határán vannak. Az egyik legalapvetőbb probléma a túlvezérlés kérdése. Bár a digitális audióban 0dBFS a felső határérték, a DA átalakítón létrejöhetnek ennél magasabb feszültségértékek is. Ezt nevezzük true-peak-nek, vagy inter-sample peak-nek vagyis valódi csúcsértéknek. A jobb DA átalakítók képesek ezt kezelni, a gyengébbek nem, és sok esetben egyszerűen kikapcsolják magukat, ezáltal a zene elhallgat. Mivel a masztering folyamán nem köthetjük ki, hogy a CD-ket csak jó minőségű eszközön játszhatják le, így sokkal jobban járunk, ha olyan mesterfelvételt készítünk, amiben biztosan nem történik valódi csúcsérték túlvezérlés. A részletes technikai hátteret félretéve elég ha annyit tudunk, hogy a CD-re írandó fájlok csúcsértéke ne lépje túl a -0,2dBFS értéket. Ha ezt betartjuk, biztosak lehetünk benne, hogy a legtöbb CD lejátszó nem jelez majd hibát.

Egy fizikai CD lemezen nem csak maga a kódolt hang és az időinformációk kell hogy szerepeljenek, hanem más szabványos adatok is. Ilyen pl. az ISRC kód és a Bar kód, emellett lehetőség van egyéb kódokra is, mint pl. CD text, amibe az előadók, albumcímek, sáv címek írhatóak be. Ezeket az erre alkalmas lejátszók meg is jelenítik. Ha úgy tetszik, ez funkcionalitásában megegyezik az mp3 tag-el. A CD lemezek fizikai gyártásához vagy egy írott pre-master CD (PMCD) szükséges, vagy pedig egy ezzel egyenértékű szabványos DDP fájl (Disc Description Protocol), ami egyetlen fájlban tartalmazza a CD adatfolyamát. Ezeket megfelelő szoftverrel állíthatjuk elő.

Nagyfelbontású kompakt lemezek (HDCD, SACD)
Bár a CD lemez elméletileg minden emberi fül számára hallható igényt kielégít, a marketingesek elhitették az emberekkel, hogy nem elég mindenkinek CD-t venni, van ennél jobb is. A nagyfelbontású audiónak nevezett megoldások egyik képviselője a HDCD, magyarul nagyfelbontású kompaktlemez. Erről annyit kell tudni, hogy bizonyos kódoló és dither eljárásoknak köszönhetően 20 bites dinamikatartományt ad 16 bites audió adatokkal. Elvi előnye, hogy normál CD játszón is lejátszható lenne, de a valóságban ez állítólag nem igaz.

Egy másik megoldás az SACD (Super Audio CD), ami egyfajta átmenet a CD és a DVD között. A lemez fizikai méretei megegyeznek a CD-vel, de adatsűrűsége már a DVD-vel egyenlő. Három féle formája létezik. A hibrid változat két rétegű, az egyik egy normál CD, amit CD lejátszóval is meg lehet hallgatni, a másik egy 4,7GB-os DSD adatfolyam. Az egy- (4,7GB) és duplaréteges (8,5GB) DSD lemezek csak erre alkalmas eszközben játszhatóak le, normál CD lejátszóban nem. Kettőnél több csatornás (tehát surround) hangot is képesek tárolni. Az adattárolás Direct Stream Digital (DSD) formában történik, ami teljesen eltér a CD-nél megismert PCM-től. A PCM esetében minden időpillanatban az akkor érvényes feszültségértéket tároljuk, DSD esetében viszont az amplitúdó előző értékéhez viszonyított eltérést. A mintavételezés 1 bites, és 2,8224 MHz-en történik. Ez elvileg 120dB-es dinamikatartományt és 20-50kHz (max. 100kHz) átviteli sávszélességet tesz lehetővé. Az AES egy éven keresztül végzett teszteket, hogy kiderítse, van e hallható különbség a CD és az SACD között. A tesztalanyok kb. fele volt képes felismerni a jobb minőséget adó SACD-t.


DVD Audio (DVD-A)
Mérete és technikai felépítése megegyezik a normál, videóra használt DVD lemezzel, de ez csak audió adatokat tárol. A tárolás a CD-vel megegyező Linear PCM formátumban történik, de nem csak tömörítetlenül, hanem veszteséges tömörítéssel is rögzíthető. Gyakorlatilag bármilyen digitális audió formátumot használhatunk 16,20,24 bit és 44,1-192kHz-es mintavételezés között, akár 5.1 csatornával is. Ha a lemezen megtalálhatóak az ehhez szükséges fájlok, akkor normál DVD lejátszóval is hallgatható, ha nem, akkor viszont csak erre alkalmas készüléken. A minőségi teszteken résztvevők legnagyobb része nem hallott jelentős különbséget a DVD-A (24-bit, 176.4 kHz PCM) és  az SACD között.

Bár a hanglemezek gyűjtése, birtoklása és hallgatása miatt a kézzelfogható digitális adathordozók nem tűntek el teljesen, az online zeneszolgáltatóknak és fájl letöltéseknek köszönhetően a fenti formátumok 2007-ben gyakorlatilag kihaltak. Szerintem egyetlen valódi előnyük a préselt lemezben rejlő élettartam biztonság (egyetlen más digitális tároló sem képes ilyen biztonságra), ami a vinyl lemezekkel ellentétben a lejátszások számával nem csökken jelentősen.

Online műsorfolyamok (streaming és fájlok)
Bár sokan még mindig nem közvetlenül a világhálóról hallgatják a zenéket, hanem fájlokat töltenek le, ettől még a merevlemezről, vagy memóriakártyáról hallgatott zenét is műsorfolyamnak (streaming) nevezünk. A tárolás (legyen az a felhőben, vagy saját hardver eszközön) kétféle módon lehetséges. Veszteséges és veszteségmentes formátumban.

Veszteségmentes formátumok
A veszteségmentes adattárolás azt jelenti, hogy a rögzített adatok visszaolvasásakor pontosan ugyanazt kapjuk meg, mint ami a forrásanyag volt. Legalapvetőbb formája nyers adatokat tartalmaz, mint pl. az egyik legismertebb digitális hangformátum a WAV kiterjesztésű fájl-konténerbe helyezett Linear PCM kódolású hang. Ez ugyanaz, mint amit a CD lemezeken is alkalmaznak. Ez az a médium, ami gyakorlatilag semmilyen megkötést nem támaszt velünk szemben, viszont nagy mérete miatt viszonylag kevesen használják kifejezetten zenehallgatásra. Elterjedtebb használata inkább a rögzítés, professzionális adathordozás és tárolás. A mintavételi frekvencia és bitmélység bármennyi lehet, amit a hardver támogat. Nagyon fontos megkülönböztetnünk a fixpontos és lebegőpontos ábrázolásokat! A lebegőpontos hang-fájlokban gyakorlatilag nincsen semmilyen megkötés a felhasználható bitmélységre (pl. 64 bit), de ez csak addig igaz, amíg az adatfolyam a digitális rendszeren belül marad. Amint szeretnék hallhatóvá tenni, és ehhez analóggá konvertáljuk, elveszítjük a lebegőpontos ábrázolás előnyeit, mert a mai DA konverterek maximum 24 bit fixpontos ábrázolást tesznek lehetővé, és a technika jelenlegi állása szerint egyikük sem képes mindezt teljesen ki is használni. Tehát józan ésszel és reálisan gondolkodva a nagyvilágba kiküldött digitális hang esetében alapvetően nincsen szükség a 24 bit fixpontos formátumnál jobb minőségre.

A nyers hangfájlok mérete óriási lehet, amit a tömörítés nevű eljárással csökkenthetünk. Ez nem feltétlenül jelent adatvesztést, gondoljunk például a ZIP fájlokra. Mivel akár WAV-et is becsomagolhatunk, betömöríthetünk ZIP-be, majd azt kicsomagolva az eredeti fájlt kapjuk vissza, így semmi akadálya nincsen annak, hogy tömörített hangformátum veszteségmentes legyen. Ennek legismertebb formája az FLAC, ami a Free Lossless Audio Codec elnevezésből ered, ennek jelentése ingyenes veszteségmentes audió kódoló. Hatékonysága magasabb a ZIP-nél, akár 30-50%-os méretcsökkenés is elérhető. A FLAC csak fixpontos mintákat támogat, lebegőpontosakat nem. Bármilyen PCM kódolást képes kezelni 4-től 32 bites mintákig, bármilyen mintavételezési frekvenciát 1 és 1048570 Hz között 1 Hz-es lépésekben, és 1-8 között bármennyi csatornát. A csatornák csoportosíthatók, így sztereó vagy 5.1 surround hanganyag esetén a kódolás kihasználja a csatornák közötti hasonlóságokat is. A FLAC CRC ellenőrző-összegeket használ a sérült adatok felismerésére (ami streaming médiumok esetében fontos), és a nyers PCM audio adatfolyamra egy MD5 ellenőrző kódot is tartalmaz a STREAMINFO metaadatokban. A FLAC saját keretformátummal rendelkezik, de mivel a projekt része lett a Xiph.org-nak, így OGG keretformátumban is használható.

Ha a kimeneti formátumunk WAV vagy FLAC, a fentieken kívül az alábbiakat érdemes fontolóra venni:
- Az egyes műsorszámokat általában külön fájlokban tároljuk, de bizonyos formátumokban egy fájlon belül is elhelyezhetünk index pontokat (markereket), hasonlóan mint a CD esetében.
- A legtöbb lejátszóeszköz csak a szabványos mintavételi értékeket támogatja: 44.1 és 96 kHz.
- A legtöbb lejátszóeszközbe épített digitál-analóg konverter támogatja a 16 bites audiót, de nem támogatja a 24 bitest. A közöttük lévő valódi dinamikatartomány különbség nem biztos hogy megéri a kockázatot, hogy valaki esetleg nem tudja meghallgatni a művünket.
- A legtöbb DA konverter támogatja a CD szabványokat, ezért a CD-re érvényes ajánlásokat fájlok esetében is érdemes betartani. Az egyik legfontosabb, hogy itt is erősen ajánlott a -0,2dBFS maximális csúcsérték betartása.

Veszteségesen tömörített formátumok
Bár a veszteségmentes formátumok adják az elérhető legjobb hangminőséget, méretük még a mai technológiákhoz képest is olyan nagy, hogy sem tárolni, sem online műsorszorni normálisan nem lehet. Ezért a legtöbb és legnépszerűbb zenehallgató formátum valamilyen veszteséges tömörítési eljárással dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a bemeneti és a kimeneti fájl nem egyezik meg 100%-ban. A veszteség, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a különbség normál személyek számára is hallható, de nem zavaró. Ez szerintem elég jól érzékelteti, hogy miként is működnek. A konkrét technológiákra most nem térünk ki, a legfontosabb eltérés a tömörítetlen audióhoz képest, hogy a mérete akár 90%-al is kisebb lehet (44,1kHz sztereó mp3@128kbps), miközben a hangminőség még elfogadható.

Mivel egyértelműen ezek a mai legnépszerűbb formátumok, így valószínűleg az olvasók legnagyobb része is ezeket használja munkái publikálására. Nézzük, hogy milyen technikai feltételeknek kell megfelelünk, függetlenül attól, hogy milyen kódolót választunk.

Kodekek
A veszteséges audió tömörítést úgynevezett codec-ek (továbbiakban kodek vagy kódoló) állítják elő. Bár az angol codec szó a encoder-decoder-ből ered, nem minden kodek képes egyaránt betömörítésre és kitömörítésre is. Léteznek olyanok, amik csak betömöríteni és olyanok is, amik csak kitömöríteni tudnak. Nagyon fontos tudni, hogy többféle van belőlük! Mindegyiknek van előnye és hátránya, sőt vannak olyanok is, amik kifejezetten egy speciális feladatra készültek. Ilyen pl. az OGG Speex, ami beszédhangra lett optimalizálva. Beszédet nagy érthetőséggel tud nagyon kis méretre tömöríteni, de zenével már nem boldogul. Tehát fontos, hogy az általunk használt kodek képes legyen a neki szánt feladatot jó minőségben ellátni.

Több kodek esetében megadhatunk egy kódolási minőséget is, amit a legtöbbször a jó-rossz, vagy a lassú-gyors értékek között határozhatunk meg. A lassabb kódolás minden esetben jobb minőséget (de lassabban elkészülő kódot) jelent, míg a gyors ennek ellentéte. Ez a beállítási lehetőség alapvetően a régi időkből maradt ránk, a mai számítógépek a legjobb minőségű kódolást is valós időben képesek elvégezni, sőt sok esetben erre a gépbe épített hardver kodekeket is használhatjuk. A minőség értékét tehát érdemes mindig a maximumon tartani.

Szintén fontos tudni, hogy a legismertebb és legelterjedtebb kodekek használata nem ingyenes! Az, hogy valaki mégis képes a saját gépén otthon is ilyen fájlt előállítani, több okból lehetséges. Az első, hogy a szoftver amit megvett és használ, licencet ad neki erre. Ilyenek pl. a DAW-okba épített kódolók. A második, ha valaki visszafejtett egy licencköteles kódolót, ez alapján elkészítette a saját változatát, és ezt akár ingyenesen is a nagyközönség rendelkezésére bocsátotta. Ilyen kódoló a LAME. A harmadik lehetőség, hogy illegálisan használja az adott szoftvert. Léteznek viszont teljesen ingyenes, nyílt forráskódú kodekek is, amik -bár sokan valamiért így gondolják- egyáltalában nem adnak rosszabb minőséget mint a fizetős társaik, sőt sok esetben inkább jobbak. Ilyen pl. Fraunhofer AAC (az mp3 utódja), Ogg Vorbis.

Bitsűrűség (bitrate)
A legtöbb mai veszteséges eljárás az emberi fül karakterisztikáját modellezve, úgynevezett pszicho-akusztikus kódolással olyan hangokat hagy ki az adatfolyamból, amik emberek számára nem hallhatók, ezáltal csökken a fájlméret. A veszteséges tömörítés hatékonysága alapvetően a bitsűrűségtől függ, azaz a bit mélységtől és a mintavételezési rátától. Elmondható, hogy bármely kodekről is beszélünk, a magasabb bitráta több adatot képes tárolni, ezért jobb minőséget eredményez. A jobb kódolók abban nyilvánulnak meg, hogy alacsonyabb bitráta mellett is olyan minőséget állítanak elő, mint a gyengébb minőségűek magasabb értékeken.

A túlságosan alacsony bitsűrűség hallható hibákat okoz a lejátszásban. A véletlenszerű (pl. zaj jellegű) és az erős tranzienseket, gyors felfutásokat tartalmazó hangokat nehezen lehet kódolni, úgy is mondhatjuk, hogy ezek minősége nem lesz egyenlő az eredeti hanggal. Ilyenkor csengést, csörgést vagy úgynevezett elő-visszhangot hallunk. Legjobb teszthangok a közönség taps (tipikus flanger hatást ad), illetve a triangulum.

Létezik állandó (CBR) és változó (VBR) bitsűrűségű tömörítés is. Az utóbbi nem feltétlenül kisebb fájlméretet, hanem állandóbb minőséget eredményez, mert az alacsonyabb sűrűségű részekhez alacsonyabb bitráta is elegendő. A változó bitrátát azonban nem minden lejátszó képes megfelelően kezelni! 

Jelszintek
A kodekek egyik közös tulajdonsága, hogy nem szeretik a magas csúcsértékeket. Ezt úgy kell érteni, hogy bár elméletileg nincsen felső korlátja a jelszintnek, a 0dBFS értéket sokkal nagyobb hibával tömörítik, mint az alacsonyabbakat. Ha figyelembe vesszük amit a CD esetében már említettem, vagyis hogy a legtöbb hardvernek -0,2dBFS csúcsérték kell, akkor ezt tekinthetjük a kodek esetében is felső határértéknek. Ha azonban ilyen esetben hibát (vagyis hibás kódolást) érzékelünk, akkor érdemes a csúcsértéket -1dBFS-re, vagy akár még lejjebb csökkenteni. Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb kodek -1dBFS csúcsérték esetén megfelelően működik.

MP3, AAC
Az mp3 az egyik legnépszerűbb veszteséges audió formátum, bár hivatalos támogatása már megszűnt, ezért lassan felváltja az ingyenes AAC (Advanced Audio Coding), amit ugyanaz a Fraunhofer intézet készített, mint az mp3-at, gyakorlatilag annak a továbbfejlesztett változata. Minden szempontból jobb elődjénél, azonos bitsűrűség mellett jobb minőséget képes előállítani, ezért a legtöbb mai digitális platform szabványos formátuma lett.  YouTube, iPhone, iPod, iPad, Nintendo DSi, Nintendo 3DS, iTunes, DivX Plus Web Player, PlayStation 3, Wii, Sony, Android, BlackBerry.

A tömörített fájl minősége függ a tömörítő programtól (encoder) és a kódolandó jel bonyolultságától. Érdekes módon az mp3 szabvány nem tartalmaz kifejezett előírásokat a kódoló algoritmusra, jobbára csak magát a fájlt és a pszicho-akusztikus kódoláshoz szükséges modelleket. Tehát mp3-at többféle kódolóval is készíthetünk. A jobb tömörítők elfogadható minőséget nyújtanak már 128–160 kbps-nál, mások 320 kbps-nál sem adnak igazán hű hangzást, ezért ajánlott minden esetben teszteket végezni. A leginkább alkalmazott beállítás: 16 bit 44,1kHz @ 128 kbps. Ezzel 11:1 arányú tömörítés érhető el.

A laikusok számára meglepő információ lehet, hogy az mp3 fájlban nincsenek diszkrét pillanatnyi adatok, mint pl. egy WAV-ben. A fájlban lévő adatfolyam tárolási struktúrája sokkal inkább hasonlít egy CD lemezhez, vagyis frémekben történik, és az egyes frémek önállóan nem képesek az eredeti adatot visszaadni. Ezért nem egyszerű dolog egy mp3-ba beletekerni, vagy benne lépkedni.

Ha szeretnénk, hogy MP3 és online streamelt fájljainkat a legtöbb lejátszó képes legyen megszólaltatni, akkor ragaszkodjunk az alábbi szabványos értékekhez:
- 16 bit 44,1kHz sztereó fájl (CD minőség)
- Legmagasabb csúcsérték -1dBFS
- Bitsűrűség: CBR 128, 192, 320
- MPEG-1 Layer 3 kódolás esetén 32, 41, 48kHz mintavételi frekvenciát használhatunk

Meta adatok (Metadata)
A meta adatok a digitális adathordozókban található nem idő és nem hang jellegű egyéb adatok. Nem csak a CD-ken jelennek meg, hanem a fájlokban és az online műsorszórásban is. Ilyen pl. az ISRC kód és a Bar kód, emellett lehetőség van egyéb kódokra is, mint pl. az előadók, albumcímek, sáv címek. Ezeket az erre képes lejátszók meg is jelenítik. Ha úgy tetszik, ez megegyezik az mp3 tag-el. Online sugárzás esetén kiemelt szerepe van az ISRC kódnak, mert a lejátszások számát ezekből állapítja meg a szolgáltató, és ez alapján fizet a művésznek, vagy a kiadónak. Fontos tehát, hogy ha ilyen irányú elképzeléseink vannak, rendelkezzünk megfelelő ISRC kóddal. Sajnos saját magunk nem találhatunk ki egyet, mert a kódot regisztráltatni is kell, aminek költség vonzata is van, vagyis fizetni kell érte. Ezért legtöbbször a kiadó mondja meg, hogy egy adott hanganyag milyen ISRC kódot kap.


Online műsorszórás
Ez a mai legnépszerűbb és legtöbbet használt hanghordozó formátum, amit különböző szolgáltatók juttatnak el a hallgatókhoz. Általában elmondható, hogy a feltöltéshez igényelt kódolás és technikai paraméterek szolgáltatónként eltérnek, esetenként maga a szolgáltató is átkódolhatja, módosíthatja a fájlt, vagy annak egyes paramétereit. Az ajánlásokat vagy előírásokat a szolgáltató adatbázisából egyszerűen kikereshetjük.

Általánosságban elmondható, hogy hang vonatkozásában az előírások megegyeznek a fent már említett mp3-al, de a legtöbb helyen inkább az AAC kodek az elfogadott. Van viszont egy nagyon fontos eltérés a sima mp3 (AAC) és az online sugárzásra szántak között, ez pedig a szabványos hangerő értéke. Ezt LU-ban mérjük, ami a decibelhez hasonlóan egy viszonyszám, így leginkább LUFS-ben szokták megadni.

Mivel mint tudjuk az online streaming a mai legnépszerűbb formátum, így elsősorban ennek maszterelésével fogunk foglalkozni a sorozat következő részében. Vagyis nem csak az egyes adathordozók részletes technikai előírásait tekintjük át, hanem egy gyakorlati példán keresztül megismerhetjük egy YouTube-ra szánt zene technikai maszterének elkészítési folyamatát is!

Addig is mindenkinek eredményes keverést és maszterelést kívánok!

A témával kapcsolatos hozzászólásokat és kérdéseket itt, az alul található komment részben várom, de akkor sem sértődök meg, ha a hirdetésre kattintasz.

Katt ide a következő részhez...



Felhasznált irodalom:
https://en.wikipedia.org/wiki/Phonograph_record
https://hu.wikipedia.org/wiki/Fonogr%C3%A1f
https://hu.wikipedia.org/wiki/Gramofon
https://hu.wikipedia.org/wiki/Compact_Cassette
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hanglemez
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hanglemezek_gy%C3%A1rt%C3%A1sa
https://en.wikipedia.org/wiki/LP_record#Groove
http://www.origo.hu/techbazis/20180413-jovore-erkezhet-a-hd-bakelit-a-bakelit-lemezek-uj-generacioja.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Compact_Disc_Digital_Audio
https://en.wikipedia.org/wiki/High_Definition_Compatible_Digital
https://en.wikipedia.org/wiki/Super_Audio_CD
https://en.wikipedia.org/wiki/Compact_Disc_manufacturing
https://en.wikipedia.org/wiki/International_Standard_Recording_Code
https://en.wikipedia.org/wiki/Disc_Description_Protocol
https://en.wikipedia.org/wiki/DVD-Audio
https://hu.wikipedia.org/wiki/Free_Lossless_Audio_Codec
https://en.wikipedia.org/wiki/MP3
https://en.wikipedia.org/wiki/Advanced_Audio_Coding
https://hu.wikipedia.org/wiki/Metaadat
https://www.dittomusic.com/blog/what-is-an-isrc-code

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése